Hogy hányféleképpen tud gondolkodni az ember? Micsoda kérdés? Kettő. Okosan, vagy hülyén.

Mondhatnám, hogy ez igaz, bár a teljes kép -mint mindig, ennél sokkal árnyaltabb. A torzítások, keretezések és címkézések zömmel abból adódnak, hogy az agyunk nem akar folyton minden felesleges dolog miatt pörögni. Ezért, ha felismer egy korábbi mintát, találkozik egy hasonló helyzettel, jó eséllyel be fogja rakni azt a megfelelő fiókba, ahol a többi hasonló lomot tárolja. Mert az agy így működik. Skatulyáz. Ez sok esetben rendben is van, és nincs szükség a tudatos felülbírálásunkra. Ugyanakkor, ha csak hagyom, hogy minden menjen robotpilóta módban tovább, pont olyan ember leszek, amilyen sosem szerettem volna lenni. Egyoldalú és beszűkült gondolkodású. Sőt, a becsapósdi a dologban, hogy emiatt még csak szarul sem fogom érezni magam, és nem veszem észre, hogy a tapasztalat és az előítélet között mennyire vékony a határ. Időnként nem árt rákérdezni saját magunknál dolgokra, mielőtt bekerül a lomos fiókba. Mert lehet, hogy régen volt egy ilyen, vagy egy nagyon hasonló tapasztalatunk, de a reakció, amit nyújtunk, minek szól? A régi, vagy az új szituációnak?

Edward de Bono máltai pszichológus kifejlesztett egy módszert, amit hat gondolkodó kalap néven ismert meg a világ. Azt állítja, hogy hatféleképpen gondolkodhatunk, és sem a közérzetünk, sem a dolog kimenetele szempontjából nem mindegy, hogy az adott esetben hová fókuszáljuk a figyelmünket. Bár elsősorban a vállalati szférában alkalmazzák, a hatféle gondolkodás megismerése és gyakorlása a mindennapokban nagyon is hasznos.

Akkor nézzük azokat a kalapokat!

Tények

Ha ez a kalap van a fejemen, akkor – ahogy a neve is sejteti, a tényeket, adatokat, számokat, információkat, egyszóval a realitást fogom előtérbe helyezni gondolkodás, véleményformálás, reakció közben. Az emberek zöme hajlamos ezt a fajta gondolkodást az üzleti, pénzügyi területekkel azonosítani, pedig számos hétköznapi helyzetben érdemes lenne átgondolni a tényeket. Nézzük a gyakorlatban. Ha 8-ra járok dolgozni, tömegközlekedéssel, akkor miért is kapok minden reggel szívszélütést a villamosmegállóban? Nem tudtam, hogy sokan lesznek? Dehogynem. Még neve is van: reggeli csúcs. Akkor kit is szórakoztatok a puffogásommal? Reggel van, ilyenkor mindig sokan vannak. Pont. A legjobb, amit tehetek, hogy megpróbálok beállni egy kellemes kis sarokba, becsukni a szemem és elviselni a következő 15 percet. Nem arról van szó, hogy kizárom az érzelmeimet, csak a gondolkodásom fókuszát a tényekre helyeztem ahelyett, hogy áldozata lennék a szituációnak. Érdemes kipróbálni. De mondhatnám a párkapcsolatot is példának. Ha nem vagyok tisztában azzal, hogy a rózsaszín köd, a lángolás nem tart örökké, és maga az érzés átalakul egy másfajta szerelemmé (ez tény), akkor sokként fogom megélni ezt a természetes változást, és könnyen hibás döntést hozhatok a kapcsolat jövőjét illetően.

Érzések

Ebben a kalapban átjárnak az érzelmek, az intuíció, mindaz, ami nem racionális. Ez a kalap a benyomásoké és az élményeké. Ez a kalap, az előbbi példánál maradva, nem előnyös viselet a villamoson, de a karácsony előtti bevásárláskor is érdemes másikat választani. Viszont a (valódi) kommentelők többsége ezt viseli gépelés közben. Legyen szó heves, érzelmi alapú tiltakozásról, könnyes együttérzésről, vagy gratulációról. Ha a legjobb barátom megnősül, én is ebben a kalapban fogok osztozni a boldogságában, akkor is, ha az előző kalapot viselve más véleményen lennék. Nem veszélytelen dolog az érzelmi alapú gondolkodás, főleg akkor, ha egy negatív spirálban vagyunk. Ilyenkor előfordulhat, hogy ugyanazzal a kérdéssel kapcsolatban alapvetően más eredményre jutunk, attól függően, hogy épp jobb, vagy rosszabb napunk van. Például egyik héten élvezem a függetlenség minden előnyét, de a következőn a sötét szobában sírdogálok, hogy engem senki sem szeret. Ovis példa, de szemléletes. A gondolatok ilyenkor az érzelmi állapothoz kapcsolódnak, az érvelés pedig ezeknek az érzelmeknek az igazolását szolgálják. Szóval ezzel a kalappal csak finoman.

Ellenvetések

Sokunk gardróbjában megvan ez a kalap, túlhordása Agresszív Kismalaccá változtat bárkit. Ez a nehézségeket, tévedéseket, akadályokat számításba vevő kalap. Nem, nem a pesszimista gondolkodást jelenti, sokkal inkább a körültekintést. A várható akadályok számbavétele, a problémákra való rálátás mind hasznos tulajdonságok, legyen szó az élet bármelyik területéről. Tapasztalatom szerint azonban sokkal tovább van rajtunk ez a kalap, mint amennyire szükséges lenne, emiatt egyre nehezebben tudunk örülni mások sikerének és látjuk a saját életünket mozdíthatatlannak. Volt egy jó másfél év az életemben, amikor szinte csak ebben a kalapban éltem. Nagyon könnyű volt összekeverni az elsővel, ami a tényekre épít. Mondhatni ügyesen összemostam a kettőt, de valójában én voltam a kellemetlen, lelombozó alak, aki inkább ne is szólaljon meg. Utólag tisztán látom, nem is szégyellem bevallani (most már), de akkoriban úgy gondoltam, hogy végtelenül összeszedett és tiszteletre méltó vagyok. Egyik sem voltam. Időnként belegondolok, vajon hogyan alakultak volna a dolgok, ha korábban felismerem a saját felelősségemet. Emellett tudom, hogy nagy szükségem volt erre a tapasztalatra. Ennek a kalapnak kúraszerű viselése javallott.

Előnyök

Itt a fókusz a növekedésen van. Ezzel a gondolkodással az értékekre irányítjuk a figyelmet. Azt keressük, ami jó, ami a segítségünkre lehet, amiből építkezni tudunk. Ezt a kalapot viselve könnyen átkeretezhetünk életeseményeket, fordíthatunk megrekedt állapotokon. Ha van némi ellenérzés ezzel a kalappal kapcsolatban, az amiatt lehet, hogy jópáran a hurráoptimizmus kiegészítőjévé tették, és nagy szavakba csomagolták, emiatt a hitelessége és a hatásossága sokak számára megkérdőjeleződik. Főleg azok veszik fel nehezen, akik az előző kalap lelkes hívei, és azt gondolják, több az akadály, mint a támogatás. De ez a kalap a reményé. Ha bőrig áztam az esőben, a szivárványt várom, nem a tüdőgyulladást.

Kreativitás

Az új ötletek, alternatív megoldások kalapja. Új megoldásokat keresünk ott is, ahol a józan és szerint nincs. Ilyenkor minden lehetséges. Itt egy példa: Két férfi sakkozik. Az egyik háromszor győz, a másik hatszor, döntetlen nincs és összesen hat partit játszanak. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy nem egymással játszanak. Nagyon sok recept születik a kreativitásnak hála, egyik másik még a Horváth Ilona szakácskönyvbe is beleillene. De mondhatnám a házi barkács intézményét is. Ebből a kalapból valamennyien szeretnénk egy egész kollekciót, de sajnos nincs konfekció méretben.

Folyamat

Ha ezt a kalapot viselem, a folyamatokra figyelek. Összefüggéseket látok át, megértem a rendszer működését, látom a „honnan-t”, a „hová-t”. Úgy is mondhatnám, hogy az ok-okozat kalapja. A kedvencem mind közül. Tapasztalatom szerint az elakadások egyik fő oka, hogy külön gondolunk a múltra, külön a jelenre és külön a jövőre. Így rálátunk bizonyos folyamatokra a múltban, de nem vetjük össze azzal, hogy ez milyen hatással van a jelenre és milyennel lehet a jövőre. A legtöbb dolog egy folyamat eredményeként történik, nem pedig váratlanul. Mégis sokan felteszik ilyenkor a kérdést, hogy „hogy történhetett ez meg?”. Ha folyton hasonló szituáció történik velünk, akkor az sem egy időhurok, hanem egy folyamat része. Ahhoz, hogy a mintát felismerjük, elengedhetetlen a saját felelősségünk vállalása, különben a dolgok mindig „csak úgy” fognak történni körülöttünk. Ez a kalap a bátraké, viselése az önbecsülés növekedését eredményezi.

Tehát...

 Ha kialakult hatféle gondolkodásmód, akkor elég valószínű, hogy szükség is van mindegyikre az életben. Szórakoztató időnként meglátni, hogy ismerőseink, barátaink éppen melyiket viselik. Még szórakoztatóbb lebuktatni saját magunkat, amikor nem az alkalomhoz illőben parádézunk. Ahhoz, hogy egy helyzetben a legjobbat és a legtöbbet tudjuk kihozni magunkból, tegyük fel magunknak a kérdést: ha kalapot cserélek, akkor is ugyanúgy fogok dönteni, ugyanaz lesz a véleményem?

Gondoljunk a Notre-Dame-ra. Melyik kalap volt rajtunk, mikor értesültünk a tűzről?

1. Többszáz éves tölgyfa tetőszerkezet, elektromos eszközök a közelben a felújítási munkálatok miatt, ami már több éve esedékes. A tűzoltók minden tőlük telhetőt megtesznek.
2. Tragédia, világvége és égi jel. Az Úr így üzeni meg csalódottságát, az ember leszerepelt.
3. Sosem fogják újjáépíteni, pedig az egyháznak lenne pénze rá, Macronnak meg külön jól jött, hogy elterelte a figyelmet a sárgamellényesekről.
4. Remélem, a nagyját meg tudják menteni. Rosszabb is lehetett volna. A katedrális belsejéből is sok minden megmaradt.
5. Fa helyett majd vasból csinálják legközelebb. Az nem tud leégni.
6. 850 éves épület, amit többször megrongáltak, majd felújítottak a történelem során. Az emberekre mindig is nagy hatást gyakorolt, az épülettel kapcsolatos összefogás gyorsasága és minősége bámulatos és felemelő tény a jelenkorban.

képek: pixabay

Egyre több kutatási eredmény számol be arról, hogy komoly gondok vannak az érzelmek megélésével, felismerésével. A szakértők nem látják pontosan, minek a következménye ez, de abban egyetértenek, hogy változások szükségesek ezen a téren. Az érzelmeink tagadása és nem megélése számos komoly testi és lelki megbetegedést eredményezhet a krónikus szorongástól kezdve a szív és érrendszeri betegségekig. Mi a teendő? Hogyan tudjuk felismerni, megérteni a saját érzelmeinket? Miért tagadjuk le egyik-másik létezését?

Minden ember megtapasztalja a Paul Ekman által alapérzelemnek hívott 6 érzést. Öröm, bánat, düh, meglepődés, félelem undor. Ebben egyformák vagyunk. Különbözőségünket a neveltetésünk, szociális környezetünk és a saját tapasztalataink okozzák. Ahogyan először találkozunk ezekkel az érzésekkel, nagyban meghatározzák a további viselkedésünket, hozzáállásunkat. Sok szülő elkötelezetten próbálja megóvni gyermekét a kellemetlen tapasztalatoktól, a félelemtől, csalódástól, szomorúságtól, pedig ezek természetes részei az életnek. Éppen ezért azt sem tanuljuk meg, mit tehetünk, hogyan léphetünk tovább, amikor mégis beüt a krach. Felnőve pedig ugyanazt tesszük, megóvjuk magunkat.

Hogy miért lett az elmúlt évtizedek egyik legtöbbet kutatott területe az érzelemi intelligencia? A válasz egyszerű és szinte már csalódást keltő; mert sokáig nem volt szempont. Az ember tette a dolgát, a nemi szerepek jól láthatóan meghatározták, kinek mi a dolga kötelessége. Az, hogy ez tetszik, vagy nem tetszik, nem volt releváns. Ha a férfiakat harcba szólította a kötelesség, nem volt mese, menni kellett. Ahogy az sem, számított, hogy félnek -e, vagy hogy az asszonyok miként élik meg gyermekük besorozását. A félelmet, szomorúságot -ha természetes volt egy adott helyzetben, egyszerűen megélték és tovább léptek. Más módon támogatták egymást, mint a mostani időkben. Egyszerűen fogalmazva, Freud előtt fel sem merült a „mit érzel?” kérdés. Manapság sokkal színesebb a kép, kevesebb a korlát és pont emiatt nehezebb kiigazodni még a saját viselkedésünkön is. A tisztelet ma már nem jár alanyi jogon az idősebbeknek, a szülőknek, a megszerzett tudás, műveltség egyre többek számára elérhető, sőt, a felgyorsult fejlődésnek köszönhetően, mire egy meglett korú nagyszülő átadhatná tudását és ismeretét a világról, az a világ már nem is létezik és az ott szerzett tapasztalatok a mai világban alkalmazhatatlanok vagy elavultak lettek

Ahogy a testnek, úgy a léleknek is van evolúciója. És ez a fejlődés éppen most zajlik, a mindennapjainkban. Az alkalmazkodás okaként megkérdőjelezzük a korábbi tanult és tapasztalt történeteinket, olyan tulajdonságokat és fogalmakat kell újraértelmeznünk, mint például a szorgalom, munka, alázatosság, hűség, szerénység, hazugság, tisztelet, szerelem, siker, karrier, gyermeknevelés, fogadalom, hit. Sok esetben nem tudunk tanácsért fordulni saját szüleinkhez sem, mert ők egy teljesen más világból szerezték a tapasztalataikat. Nyugdíjas állás? Aranylakodalom? Vasárnapi húsleves? Mi is láttuk, tudjuk, mit jelent, de a saját életünkben új szavak kerültek ezek helyére. Fluktuáció, együttélés, netpincér. De akkor most mi történik? Az én életem rossz? Szó sincs róla. Csak más. Az, hogy én ezzel egyetértek vagy sem, az belügy. Változás van, amihez adaptálódhatok, vagy beülhetek a sarokba pityeregni, hogy „régen minden sokkal jobb volt”.

Mivel hozott anyagunk szerves részét képezi, hogy a pozitív érzéseket felnagyítva a negatívakat pedig elrejtve tapasztaltuk, az olló két szára közötti szakadékból kinőtt a kétely. Egész iparágak jöttek létre a saját kételkedésünkre építve. Mert azt tudjuk, hogy jobbak, többek szeretnénk lenni. Csak azt nem, hogy minél szeretnénk jobbak és többek lenni. Hol van az origó? Mi motivál? Hol a cél?

Ha én a saját örömömet csillagszórók, lufik és nagy társaság nélkül élem meg, akkor az én örömöm nem is valódi öröm? Ha én a sikeremet nem pénzben, utazásban, vásárlásban mérem, akkor az én sikerem nem is valódi siker? Ha én a fájdalmamat nem közönség előtt, üvöltve, sírva élem meg, akkor az én fájdalmam nem is valódi fájdalom? A kétely ott bujkál minden sarokban, minden reklámban, minden facebook posztban, minden instafotón, minden újságcikkben, minden beszélgetésben. Ha hagyom, ugyanúgy része lesz minden egyes napomnak, mint a reggeli kávé.

Mit tehetünk?

Első körben felejtsük el, hogy egy érzés/érzelem lehet nagy vagy kicsi. Ha félek, akkor félelmet érzek. Ha örülök, akkor örömöt érzek. A finomhangolás csak azután lehetséges, ha képes vagyok őszintén felismerni azt, amit érzek, legyen ez kedvező vagy kedvezőtlen. Ne mástól várjuk, hogy majd megtanít minket, vagy példát mutat. Ebben az esetben a példamutatás ugyanis megtévesztő lehet. Az én érzelmeimet csak én tudom beazonosítani. Figyelj, érezz, nevezd nevén és kis idő múlva elkezd tisztulni a kép! :)

Felhasznált irodalom: Charles Darwin: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése

 Képek: pixabay

Első olvasatra talán kemény diónak tűnik. Az egyik egy lelki, a másik egy fizikai állapot. Vannak nehézségek, igen. Nem tagadom. A legnehezebb dolog talán az, amikor a környezet dönt arról, hogy "más" vagyok. Nem vagyok másabb, mint bárki más. Ugyanúgy szeretek, alszom, lélegzem, mint mindannyian. A hozzám vezető utat azonban nem lehet sablonok szerint járni. 

Nehéz megmondani, pontosan mióta vagyok hallássérült. Azt tudom, hogy nem születtem annak, soha nem volt semmi baj a hallásommal, nem kaptam fülgyulladást stb. 3-4 éve érzem magam annak. Akkor vált mindennapossá, hogy olyan helyzetek, amik korábban nem jelentettek problémát, bizonytalanná váltak, ami a hallásomat illeti. Ahogy próbáltam visszaemlékezni, 21 éves korom körül lehetett az első jele annak, hogy valami nem stimmel. A főiskolán történt az egyik félévi hegedűvizsgán, hogy nem éreztem az arányokat a zongorakísérőm és a saját játékom között. Úgy hallottam, mintha a zongora sokkal hangosabb lett volna, a saját játékomat pedig nagyon halknak hallottam. Miután lediplomáztam, az éjszakai vendéglátásban kezdtem dolgozni egy zenés szórakozóhelyen, ott pedig állandó volt a hangzavar, senki nem hallott jól semmit a zenétől, szájról olvasva szolgáltuk ki a vendégeket. Nem tudott feltűnni, hogy gond lenne a hallásommal, vagy legalábbis nem éreztem abban a közegben semmi hátrányát. Mikor abbahagytam az éjszakai munkát, kb. 5 évvel ezelőtt, már feltűnt, hogy ha van egy alapzaj, és a beszélgetőpartnerem nem néz a szemembe, szinte semmit nem értek abból, amit mond.

Talán emiatt a fokozatosság miatt van az, hogy nem érzem magam másnak. Akkor sem éreztem, mikor már a vizsgálatok is igazolták, hogy igen súlyos, idegi alapú halláscsökkenésem van. Tulajdonképpen még sosem voltam ennyire közel önmagamhoz, mint amióta sok mindent nem hallok. Önazonosabb életet élek.

Rengeteg minden sokkal kedvezőbb számomra a hallásvesztésnek köszönhetően. Olyan dolgokat, amiket korábban nem szerettem, vagy zavartak, most egyáltalán nem hallok. Introvertáltként sok minden olyan dolgot tettem, vagy tudtam megtenni, amik nem rímeltek arra, aki vagyok. A kamaszkor és a fiatalkor szinte megköveteli a társasági életet, a programokban való részvételt, amiknek zömében nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Az egymás szavába vágás, átkiabálás az asztal fölött, a bulizás, meggondolatlan ígéretek, kicsinyes cívódások ugyanúgy részét képezték az életemnek korábban, mint a legtöbbünknek. És ember legyen a talpán, aki visszautasítja ezeket a meghívásokat. Olyan jelzőkkel illetik, amik egy felszínes ítélkezés lenyomatai. Amióta viszont nem hallok rendesen, az ilyen összejövetelek is megszűntek, ráadásul úgy, hogy nem embergyűlölőnek titulálnak, hanem annak, ami valóban igaz rám. Hallássérültnek. A világ nagyot változott gyerekkorom óta, és a technikai fejlődésnek hála, nem maradok ki semmi számomra fontos dologból. Email, facebook, szinte minden letölthető, elérhető, feliratos filmek/sorozatok, online színházi közvetítések felirattal, a hivatalos ügyintézés nagyja is megoldható személyes kontaktus nélkül. Talán ennek is köszönhető, hogy a megmaradt interakciók sajnálatos módon veszítenek alapvető nívójukból.

Siket, nem stupid!

Ha megtudják ugyanis, hogy hallássérült vagyok, nem artikulálni kezdenek jobban, vagy a szemembe nézni, hanem megemelt hangerővel ismétlik magukat. Az jut mindig eszembe, amikor egy magyar ember találkozik egy külföldivel, akinek nem beszéli a nyelvét. Nem okosabb, hatékonyabb megoldást keres a kommunikációhoz, hanem üvölti egyre hangosabban a saját anyanyelvén ugyanazt, miközben konkrétan hülyének nézni a másikat, legalábbis gyengeelméjűnek, lassú felfogásúnak, de eszébe sem jut máshogy megpróbálni. A másik viselkedésbeli változás, az a zavartság. Egyszer egy váróban hozzám fordult egy idősebb hölgy, nem tudom, mit szeretett volna mondani, mert nem hallottam elsőre, mondtam neki, hogy legyen kedves megismételni, mert nagyothalló vagyok. A hölgy zavarba jött, majd elnézést kért, és integetni kezdett, hogy „semmi, semmi”. Volt már olyan élményem is, ami ugyan jó szándékkal történt, de biztos vagyok benne, hogy ha nem derült volna ki, hogy hallássérült vagyok, meg sem történik. Egy workshopon vettem részt, ahol írással foglalkoztunk. A feladat éppen az volt, hogy mindenki írjon valami kis rövid történetet, majd az egész társaság előtt olvassuk fel. Mikor rám került a sor -talán a színpadon töltött rutinom miatt, határozott hanggal felolvastam a címet. Ekkor a tanfolyamvezető a szája elé tette az ujját és intett, hogy hangosan szóltam. Tudom, hogy jószándékból tette ezt a gesztust, mint ahogy azt is tudom, hogy nem szóltam hangosan. (Mivel tisztán, artikuláltan és „normális” hangon beszélek, sokszor nem is hiszik el, hogy hallássérült vagyok.) Mégis rosszul esett ez a mozdulat. Legfőképpen azért, mert bekerültem egy skatulyába, holott nem tartozom oda. Mint ahogy a hallók közé sem.

 Az a tapasztalatom, hogy mivel semmit nem tudnak a hallássérültekről, fogalmuk sincs, hogyan viselkedjenek. Ahány ember, annyiféleképpen éli meg a fogyatékosságát.

Az én megélésem meglehetősen szokatlan a környezetem számára. Egyfelől nehezen hiszik el, hogy tényleg nagyothalló vagyok, mert kiválóan alkalmazkodom az állapotomhoz és nem hozom magam olyan helyzetbe, hogy a hiányosságom akadályt jelentsen, másfelől bizonyos helyzeteket nem tudok elkerülni, mikor is látom a döbbenetet a másik szemében, hogy „basszus, tényleg nem hallja”. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon sokat köszönhetek az állapotomnak. Mindig is alkalmazkodó voltam, emberhez, szituációhoz, igyekeztem nem hibázni és a maximumot nyújtani, akár erőmön felül. Nem igazán tudtam nemet mondani, csak ha már nagyon kimerült voltam. Minden és mindenki más elsőbbséget élvezett. Aztán kaptam ezt az ajándékot, ami lehet, hogy furcsa csomagolásban érkezett, de nem tehettem mást, mint hogy megadom magam neki, elfogadom, amit nyújtani tud. Számtalan helyzetben szembesülök azzal, hogy nem rajtam múlik. Hogy a környezetemnek mekkora szerep jut ebben az egészben. És bár eleinte nem volt könnyű, de beláttam, hogy ezen az állapoton, ha beleszakadok sem tudok változtatni. Én nem. Csak a másik fél. És csak annyira tudom megkönnyíteni a helyzetét, amennyire a hallásom engedi. Onnantól nála pattog a labda. Felszabadító érzés megélni ezt a fajta ráutaltságot, mert tudom, hogy nem tehetek róla és azt is, hogy nem az én hibám. És ettől az érzéstől nagyon türelmes és nyugodt vagyok.

képek: pixabay   

Ha azt mondom, hogy introvertált vagyok, az emberek többsége egy visszahúzódó, csendes, zárkózott embernek képzel el. Számukra ez egy olyan címke, ami az elmúlt 20 év során a személyiségjegyek skarlát betűje lett. Nekem viszont egy irányjelző. Biztos vagyok benne, hogy régen is elkülönült egymástól az introverzió-extroverzió, sőt, intróbarátabb lehetett a környezet, mint napjainkban. A közösségi oldalak, videómegosztók és egyéb kommunikációs platformok mindennapivá válása miatt a jelen kor inkább az extrók játszótere. Egy olyan világban élünk, ahol most tényleg mindent lehet. Hogy sikerül -e? Az más dolog. De az tuti, hogy ez nem a befelé fordulás kora.

A mobiltelefon jó dolog. Ám azzal, hogy mindenki online és elérhető üzemmódban van, már van egy kis gondom. Az, hogy ezzel feltételezik rólam is, hogy mindig elérhető vagyok. Pedig nem. A vezetékes telefon aranykorában, még az üzenetrögzítő előtt nem is tudtam, hogy kerestél. Magányosan csörgött a lakásban, míg én önfeledten, szorongás és bűntudat nélkül illatos radírokat szagolgattam a trafikban. Aztán ha hazaértem vagy hívtál újra, vagy nem. Ma már nincs trafik, nincs illatos radír, de a telefon csörög, ha kell, ha nem. Ennek a folyamatos elérhetőségnek a következménye az is, hogy megváltozott a telefonálás jellege. Inkább becsekkolás, mint beszélgetés. És pont emiatt a változás miatt nagy szükség van a saját határok felállítására.

Lefelé a leejtőn

Pár évvel ezelőtt heti hat napot dolgoztam emberekkel, a munkaidőm nagy részét beszéddel töltve. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy mikor végre hazaérek, semmi másra nem vágyom, csak hogy ne kelljen megszólalni. Úgy éreztem, hogy bőven túlléptem a saját kommunikációs kvótámat, az agyamat leszívta a sok impulzus, egyszerűen túltelítődtem. Persze akkor nem tudtam ilyen tisztán megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy valami nagyon nem kerek és mindenki hagyjon békén. Majd megcsörrent a telefon...

Bűntudatom volt, mikor megláttam anyám nevét a kijelzőn és azt vártam, mikor adja fel. Milyen gyereke vagyok, hogy arra sem vagyok képes, hogy felvegyem a telefont? Nem igaz, hogy öt percet nem bírok ki. De aztán írtam neki egy smst, hogy most nem tudok beszélni, másnap délelőtt felhívom. Mikor ez megtörtént, szembesültem azzal, hogy tulajdonképpen csak úgy felhívott, hogy megkérdezze, hazaértem e már. Nem a családomból lett elegem, de úgy éreztem, hogy a "csak úgy" hívásokhoz -a rendszeres személyes találkozások mellett, egyszerűen nincs energiám. A barátaimmal ugyanezt az érzelmi hullámvasútat jártam be, egy csipet bűntudat, egy kiskanál szorongás és egy leheletnyi önvád, végül az értetlenség, düh, fáradtság, mert a hol vagy?, mit csinálsz?-nál tartalmasabb beszélgetések ezesetben sem történtek. Teltek múltak a hónapok, a feszültség mellett pedig megfogalmazódott bennem, hogy ez így nem mehet tovább.

Akkor elemezzünk!

Mert mi is az alaphelyzet? Az, hogy lassan mindenkiből elegem van. Igaz ez? Persze, hogy nem. Abból van elegem, hogy nem tudok feltöltődni a folyamatos túlstimuláltságból, abból, hogy mindenki mindig akar valamit tőlem. Mit tudok tenni? Hogy tudnék egy kis nyugalmat lopni a mindennapokba? Nyilván nem megoldás, ha kizárom a szeretteimet az életemből, ahogy az sem volt járható út, hogy kevesebbet beszéljek a munkám során.  Csak a telefonnal kéne valamit kezdeni... És akkor jött az ötlet. Vasárnap, a szabadnapom, amikor nem kell hivatásból jártatnom a szám, hozzám sem beszélnek állandóan. A kedvenc napom, mikor végre csend van. Márpedig egy intrónak nagy szüksége van a csendre. Mi lenne, ha a vasárnapokon egyszerűen csak nem léteznék a külvilág számára? Már a gondolattól is libabőrös lettem.

A tervemet fogadta némi értetlenség, de hamar megegyeztek, hogy mindig is "furcsa" voltam, ez sem nagyobb dolog, mint a többi. Azért dobtam egy mentőövet a paktum mellé: smsre válaszolok, ha fontos dologról van szó.  Olyannyira fellelkesültem, hogy a munkahelyemen is alkalmaztam ezt a metódust. Hazafelé, vagy otthon az smsre válaszolok, de a telefont nem veszem fel. És mivel egy szöveges üzenetet jóval melósabb megírni, mint megnyomni a hívás gombot, abba is maradtak a hol van ez? nem emlékszel, hova tettük azt? típusú "hárommásodpercezések". Valahogy mindenki hirtelen megtalálta, vagy megoldotta, mert rákényszerült, hogy odafigyeljen, visszaemlékezzen pár órával korábbi dolgokra. 

Újra a nyugalom szigetén

A csendes vasárnapok és az, hogy nemet mondtam a fölösleges telefonálgatásra, elképesztően sokat dobott a hangulatomon. Újra tudtam örülni a személyes találkozóknak, pontosan annyi plusz szociális életet tudtam élni, amennyi nekem teljesen megfelelt, de a legfontosabb, hogy tudtam építeni arra a nyugalomra és csendre, amire szükségem van. A saját megoldásommal, a saját helyzetemnek és igényeimnek megfelelően alakítottam ki egy rendszert, amire számíthatok.

Lehetett volna más módon is csinálni? Nyilván. Asszertív kommunikációval, vagy azzal, ha kinövesztem a tököm, és az asztalra csapok, hogy ez így nem jó nekem. De, mint intró, konfliktuskerülő vagyok, sőt, mindent megteszek, hogy elkerüljem, még akkor is, ha ez egyenes út a kiégéshez. Viszont azzal is ártok magamnak, ha a személyiségemet figyelmen kívül hagyva próbálok viselkedni. Így végül a magam csendes módján értem el, amire szükségem volt, anélkül, hogy felemeltem volna a hangom, de mégis egy élhető alternatívát ajánlva a környezetemnek. 

Nem igaz, hogy csak hangerővel lehet elérni valamit. Mégis, tény, hogy nem könnyű egy introvertáltnak manapság érvényesítenie az érdekeit. De eszköztelenek sem vagyunk. Az biztos.