Ha azt mondom, hogy introvertált vagyok, az emberek többsége egy visszahúzódó, csendes, zárkózott embernek képzel el. Számukra ez egy olyan címke, ami az elmúlt 20 év során a személyiségjegyek skarlát betűje lett. Nekem viszont egy irányjelző. Biztos vagyok benne, hogy régen is elkülönült egymástól az introverzió-extroverzió, sőt, intróbarátabb lehetett a környezet, mint napjainkban. A közösségi oldalak, videómegosztók és egyéb kommunikációs platformok mindennapivá válása miatt a jelen kor inkább az extrók játszótere. Egy olyan világban élünk, ahol most tényleg mindent lehet. Hogy sikerül -e? Az más dolog. De az tuti, hogy ez nem a befelé fordulás kora.
A mobiltelefon jó dolog. Ám azzal, hogy mindenki online és elérhető üzemmódban van, már van egy kis gondom. Az, hogy ezzel feltételezik rólam is, hogy mindig elérhető vagyok. Pedig nem. A vezetékes telefon aranykorában, még az üzenetrögzítő előtt nem is tudtam, hogy kerestél. Magányosan csörgött a lakásban, míg én önfeledten, szorongás és bűntudat nélkül illatos radírokat szagolgattam a trafikban. Aztán ha hazaértem vagy hívtál újra, vagy nem. Ma már nincs trafik, nincs illatos radír, de a telefon csörög, ha kell, ha nem. Ennek a folyamatos elérhetőségnek a következménye az is, hogy megváltozott a telefonálás jellege. Inkább becsekkolás, mint beszélgetés. És pont emiatt a változás miatt nagy szükség van a saját határok felállítására.
Lefelé a leejtőn
Pár évvel ezelőtt heti hat napot dolgoztam emberekkel, a munkaidőm nagy részét beszéddel töltve. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy mikor végre hazaérek, semmi másra nem vágyom, csak hogy ne kelljen megszólalni. Úgy éreztem, hogy bőven túlléptem a saját kommunikációs kvótámat, az agyamat leszívta a sok impulzus, egyszerűen túltelítődtem. Persze akkor nem tudtam ilyen tisztán megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy valami nagyon nem kerek és mindenki hagyjon békén. Majd megcsörrent a telefon...
Bűntudatom volt, mikor megláttam anyám nevét a kijelzőn és azt vártam, mikor adja fel. Milyen gyereke vagyok, hogy arra sem vagyok képes, hogy felvegyem a telefont? Nem igaz, hogy öt percet nem bírok ki. De aztán írtam neki egy smst, hogy most nem tudok beszélni, másnap délelőtt felhívom. Mikor ez megtörtént, szembesültem azzal, hogy tulajdonképpen csak úgy felhívott, hogy megkérdezze, hazaértem e már. Nem a családomból lett elegem, de úgy éreztem, hogy a "csak úgy" hívásokhoz -a rendszeres személyes találkozások mellett, egyszerűen nincs energiám. A barátaimmal ugyanezt az érzelmi hullámvasútat jártam be, egy csipet bűntudat, egy kiskanál szorongás és egy leheletnyi önvád, végül az értetlenség, düh, fáradtság, mert a hol vagy?, mit csinálsz?-nál tartalmasabb beszélgetések ezesetben sem történtek. Teltek múltak a hónapok, a feszültség mellett pedig megfogalmazódott bennem, hogy ez így nem mehet tovább.
Akkor elemezzünk!
Mert mi is az alaphelyzet? Az, hogy lassan mindenkiből elegem van. Igaz ez? Persze, hogy nem. Abból van elegem, hogy nem tudok feltöltődni a folyamatos túlstimuláltságból, abból, hogy mindenki mindig akar valamit tőlem. Mit tudok tenni? Hogy tudnék egy kis nyugalmat lopni a mindennapokba? Nyilván nem megoldás, ha kizárom a szeretteimet az életemből, ahogy az sem volt járható út, hogy kevesebbet beszéljek a munkám során. Csak a telefonnal kéne valamit kezdeni... És akkor jött az ötlet. Vasárnap, a szabadnapom, amikor nem kell hivatásból jártatnom a szám, hozzám sem beszélnek állandóan. A kedvenc napom, mikor végre csend van. Márpedig egy intrónak nagy szüksége van a csendre. Mi lenne, ha a vasárnapokon egyszerűen csak nem léteznék a külvilág számára? Már a gondolattól is libabőrös lettem.
A tervemet fogadta némi értetlenség, de hamar megegyeztek, hogy mindig is "furcsa" voltam, ez sem nagyobb dolog, mint a többi. Azért dobtam egy mentőövet a paktum mellé: smsre válaszolok, ha fontos dologról van szó. Olyannyira fellelkesültem, hogy a munkahelyemen is alkalmaztam ezt a metódust. Hazafelé, vagy otthon az smsre válaszolok, de a telefont nem veszem fel. És mivel egy szöveges üzenetet jóval melósabb megírni, mint megnyomni a hívás gombot, abba is maradtak a hol van ez? nem emlékszel, hova tettük azt? típusú "hárommásodpercezések". Valahogy mindenki hirtelen megtalálta, vagy megoldotta, mert rákényszerült, hogy odafigyeljen, visszaemlékezzen pár órával korábbi dolgokra.
Újra a nyugalom szigetén
A csendes vasárnapok és az, hogy nemet mondtam a fölösleges telefonálgatásra, elképesztően sokat dobott a hangulatomon. Újra tudtam örülni a személyes találkozóknak, pontosan annyi plusz szociális életet tudtam élni, amennyi nekem teljesen megfelelt, de a legfontosabb, hogy tudtam építeni arra a nyugalomra és csendre, amire szükségem van. A saját megoldásommal, a saját helyzetemnek és igényeimnek megfelelően alakítottam ki egy rendszert, amire számíthatok.
Lehetett volna más módon is csinálni? Nyilván. Asszertív kommunikációval, vagy azzal, ha kinövesztem a tököm, és az asztalra csapok, hogy ez így nem jó nekem. De, mint intró, konfliktuskerülő vagyok, sőt, mindent megteszek, hogy elkerüljem, még akkor is, ha ez egyenes út a kiégéshez. Viszont azzal is ártok magamnak, ha a személyiségemet figyelmen kívül hagyva próbálok viselkedni. Így végül a magam csendes módján értem el, amire szükségem volt, anélkül, hogy felemeltem volna a hangom, de mégis egy élhető alternatívát ajánlva a környezetemnek.
Nem igaz, hogy csak hangerővel lehet elérni valamit. Mégis, tény, hogy nem könnyű egy introvertáltnak manapság érvényesítenie az érdekeit. De eszköztelenek sem vagyunk. Az biztos.