Első olvasatra talán kemény diónak tűnik. Az egyik egy lelki, a másik egy fizikai állapot. Vannak nehézségek, igen. Nem tagadom. A legnehezebb dolog talán az, amikor a környezet dönt arról, hogy "más" vagyok. Nem vagyok másabb, mint bárki más. Ugyanúgy szeretek, alszom, lélegzem, mint mindannyian. A hozzám vezető utat azonban nem lehet sablonok szerint járni. 

Nehéz megmondani, pontosan mióta vagyok hallássérült. Azt tudom, hogy nem születtem annak, soha nem volt semmi baj a hallásommal, nem kaptam fülgyulladást stb. 3-4 éve érzem magam annak. Akkor vált mindennapossá, hogy olyan helyzetek, amik korábban nem jelentettek problémát, bizonytalanná váltak, ami a hallásomat illeti. Ahogy próbáltam visszaemlékezni, 21 éves korom körül lehetett az első jele annak, hogy valami nem stimmel. A főiskolán történt az egyik félévi hegedűvizsgán, hogy nem éreztem az arányokat a zongorakísérőm és a saját játékom között. Úgy hallottam, mintha a zongora sokkal hangosabb lett volna, a saját játékomat pedig nagyon halknak hallottam. Miután lediplomáztam, az éjszakai vendéglátásban kezdtem dolgozni egy zenés szórakozóhelyen, ott pedig állandó volt a hangzavar, senki nem hallott jól semmit a zenétől, szájról olvasva szolgáltuk ki a vendégeket. Nem tudott feltűnni, hogy gond lenne a hallásommal, vagy legalábbis nem éreztem abban a közegben semmi hátrányát. Mikor abbahagytam az éjszakai munkát, kb. 5 évvel ezelőtt, már feltűnt, hogy ha van egy alapzaj, és a beszélgetőpartnerem nem néz a szemembe, szinte semmit nem értek abból, amit mond.

Talán emiatt a fokozatosság miatt van az, hogy nem érzem magam másnak. Akkor sem éreztem, mikor már a vizsgálatok is igazolták, hogy igen súlyos, idegi alapú halláscsökkenésem van. Tulajdonképpen még sosem voltam ennyire közel önmagamhoz, mint amióta sok mindent nem hallok. Önazonosabb életet élek.

Rengeteg minden sokkal kedvezőbb számomra a hallásvesztésnek köszönhetően. Olyan dolgokat, amiket korábban nem szerettem, vagy zavartak, most egyáltalán nem hallok. Introvertáltként sok minden olyan dolgot tettem, vagy tudtam megtenni, amik nem rímeltek arra, aki vagyok. A kamaszkor és a fiatalkor szinte megköveteli a társasági életet, a programokban való részvételt, amiknek zömében nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Az egymás szavába vágás, átkiabálás az asztal fölött, a bulizás, meggondolatlan ígéretek, kicsinyes cívódások ugyanúgy részét képezték az életemnek korábban, mint a legtöbbünknek. És ember legyen a talpán, aki visszautasítja ezeket a meghívásokat. Olyan jelzőkkel illetik, amik egy felszínes ítélkezés lenyomatai. Amióta viszont nem hallok rendesen, az ilyen összejövetelek is megszűntek, ráadásul úgy, hogy nem embergyűlölőnek titulálnak, hanem annak, ami valóban igaz rám. Hallássérültnek. A világ nagyot változott gyerekkorom óta, és a technikai fejlődésnek hála, nem maradok ki semmi számomra fontos dologból. Email, facebook, szinte minden letölthető, elérhető, feliratos filmek/sorozatok, online színházi közvetítések felirattal, a hivatalos ügyintézés nagyja is megoldható személyes kontaktus nélkül. Talán ennek is köszönhető, hogy a megmaradt interakciók sajnálatos módon veszítenek alapvető nívójukból.

Siket, nem stupid!

Ha megtudják ugyanis, hogy hallássérült vagyok, nem artikulálni kezdenek jobban, vagy a szemembe nézni, hanem megemelt hangerővel ismétlik magukat. Az jut mindig eszembe, amikor egy magyar ember találkozik egy külföldivel, akinek nem beszéli a nyelvét. Nem okosabb, hatékonyabb megoldást keres a kommunikációhoz, hanem üvölti egyre hangosabban a saját anyanyelvén ugyanazt, miközben konkrétan hülyének nézni a másikat, legalábbis gyengeelméjűnek, lassú felfogásúnak, de eszébe sem jut máshogy megpróbálni. A másik viselkedésbeli változás, az a zavartság. Egyszer egy váróban hozzám fordult egy idősebb hölgy, nem tudom, mit szeretett volna mondani, mert nem hallottam elsőre, mondtam neki, hogy legyen kedves megismételni, mert nagyothalló vagyok. A hölgy zavarba jött, majd elnézést kért, és integetni kezdett, hogy „semmi, semmi”. Volt már olyan élményem is, ami ugyan jó szándékkal történt, de biztos vagyok benne, hogy ha nem derült volna ki, hogy hallássérült vagyok, meg sem történik. Egy workshopon vettem részt, ahol írással foglalkoztunk. A feladat éppen az volt, hogy mindenki írjon valami kis rövid történetet, majd az egész társaság előtt olvassuk fel. Mikor rám került a sor -talán a színpadon töltött rutinom miatt, határozott hanggal felolvastam a címet. Ekkor a tanfolyamvezető a szája elé tette az ujját és intett, hogy hangosan szóltam. Tudom, hogy jószándékból tette ezt a gesztust, mint ahogy azt is tudom, hogy nem szóltam hangosan. (Mivel tisztán, artikuláltan és „normális” hangon beszélek, sokszor nem is hiszik el, hogy hallássérült vagyok.) Mégis rosszul esett ez a mozdulat. Legfőképpen azért, mert bekerültem egy skatulyába, holott nem tartozom oda. Mint ahogy a hallók közé sem.

 Az a tapasztalatom, hogy mivel semmit nem tudnak a hallássérültekről, fogalmuk sincs, hogyan viselkedjenek. Ahány ember, annyiféleképpen éli meg a fogyatékosságát.

Az én megélésem meglehetősen szokatlan a környezetem számára. Egyfelől nehezen hiszik el, hogy tényleg nagyothalló vagyok, mert kiválóan alkalmazkodom az állapotomhoz és nem hozom magam olyan helyzetbe, hogy a hiányosságom akadályt jelentsen, másfelől bizonyos helyzeteket nem tudok elkerülni, mikor is látom a döbbenetet a másik szemében, hogy „basszus, tényleg nem hallja”. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon sokat köszönhetek az állapotomnak. Mindig is alkalmazkodó voltam, emberhez, szituációhoz, igyekeztem nem hibázni és a maximumot nyújtani, akár erőmön felül. Nem igazán tudtam nemet mondani, csak ha már nagyon kimerült voltam. Minden és mindenki más elsőbbséget élvezett. Aztán kaptam ezt az ajándékot, ami lehet, hogy furcsa csomagolásban érkezett, de nem tehettem mást, mint hogy megadom magam neki, elfogadom, amit nyújtani tud. Számtalan helyzetben szembesülök azzal, hogy nem rajtam múlik. Hogy a környezetemnek mekkora szerep jut ebben az egészben. És bár eleinte nem volt könnyű, de beláttam, hogy ezen az állapoton, ha beleszakadok sem tudok változtatni. Én nem. Csak a másik fél. És csak annyira tudom megkönnyíteni a helyzetét, amennyire a hallásom engedi. Onnantól nála pattog a labda. Felszabadító érzés megélni ezt a fajta ráutaltságot, mert tudom, hogy nem tehetek róla és azt is, hogy nem az én hibám. És ettől az érzéstől nagyon türelmes és nyugodt vagyok.

képek: pixabay