Egyre több kutatási eredmény számol be arról, hogy komoly gondok vannak az érzelmek megélésével, felismerésével. A szakértők nem látják pontosan, minek a következménye ez, de abban egyetértenek, hogy változások szükségesek ezen a téren. Az érzelmeink tagadása és nem megélése számos komoly testi és lelki megbetegedést eredményezhet a krónikus szorongástól kezdve a szív és érrendszeri betegségekig. Mi a teendő? Hogyan tudjuk felismerni, megérteni a saját érzelmeinket? Miért tagadjuk le egyik-másik létezését?

Minden ember megtapasztalja a Paul Ekman által alapérzelemnek hívott 6 érzést. Öröm, bánat, düh, meglepődés, félelem undor. Ebben egyformák vagyunk. Különbözőségünket a neveltetésünk, szociális környezetünk és a saját tapasztalataink okozzák. Ahogyan először találkozunk ezekkel az érzésekkel, nagyban meghatározzák a további viselkedésünket, hozzáállásunkat. Sok szülő elkötelezetten próbálja megóvni gyermekét a kellemetlen tapasztalatoktól, a félelemtől, csalódástól, szomorúságtól, pedig ezek természetes részei az életnek. Éppen ezért azt sem tanuljuk meg, mit tehetünk, hogyan léphetünk tovább, amikor mégis beüt a krach. Felnőve pedig ugyanazt tesszük, megóvjuk magunkat.

Hogy miért lett az elmúlt évtizedek egyik legtöbbet kutatott területe az érzelemi intelligencia? A válasz egyszerű és szinte már csalódást keltő; mert sokáig nem volt szempont. Az ember tette a dolgát, a nemi szerepek jól láthatóan meghatározták, kinek mi a dolga kötelessége. Az, hogy ez tetszik, vagy nem tetszik, nem volt releváns. Ha a férfiakat harcba szólította a kötelesség, nem volt mese, menni kellett. Ahogy az sem, számított, hogy félnek -e, vagy hogy az asszonyok miként élik meg gyermekük besorozását. A félelmet, szomorúságot -ha természetes volt egy adott helyzetben, egyszerűen megélték és tovább léptek. Más módon támogatták egymást, mint a mostani időkben. Egyszerűen fogalmazva, Freud előtt fel sem merült a „mit érzel?” kérdés. Manapság sokkal színesebb a kép, kevesebb a korlát és pont emiatt nehezebb kiigazodni még a saját viselkedésünkön is. A tisztelet ma már nem jár alanyi jogon az idősebbeknek, a szülőknek, a megszerzett tudás, műveltség egyre többek számára elérhető, sőt, a felgyorsult fejlődésnek köszönhetően, mire egy meglett korú nagyszülő átadhatná tudását és ismeretét a világról, az a világ már nem is létezik és az ott szerzett tapasztalatok a mai világban alkalmazhatatlanok vagy elavultak lettek

Ahogy a testnek, úgy a léleknek is van evolúciója. És ez a fejlődés éppen most zajlik, a mindennapjainkban. Az alkalmazkodás okaként megkérdőjelezzük a korábbi tanult és tapasztalt történeteinket, olyan tulajdonságokat és fogalmakat kell újraértelmeznünk, mint például a szorgalom, munka, alázatosság, hűség, szerénység, hazugság, tisztelet, szerelem, siker, karrier, gyermeknevelés, fogadalom, hit. Sok esetben nem tudunk tanácsért fordulni saját szüleinkhez sem, mert ők egy teljesen más világból szerezték a tapasztalataikat. Nyugdíjas állás? Aranylakodalom? Vasárnapi húsleves? Mi is láttuk, tudjuk, mit jelent, de a saját életünkben új szavak kerültek ezek helyére. Fluktuáció, együttélés, netpincér. De akkor most mi történik? Az én életem rossz? Szó sincs róla. Csak más. Az, hogy én ezzel egyetértek vagy sem, az belügy. Változás van, amihez adaptálódhatok, vagy beülhetek a sarokba pityeregni, hogy „régen minden sokkal jobb volt”.

Mivel hozott anyagunk szerves részét képezi, hogy a pozitív érzéseket felnagyítva a negatívakat pedig elrejtve tapasztaltuk, az olló két szára közötti szakadékból kinőtt a kétely. Egész iparágak jöttek létre a saját kételkedésünkre építve. Mert azt tudjuk, hogy jobbak, többek szeretnénk lenni. Csak azt nem, hogy minél szeretnénk jobbak és többek lenni. Hol van az origó? Mi motivál? Hol a cél?

Ha én a saját örömömet csillagszórók, lufik és nagy társaság nélkül élem meg, akkor az én örömöm nem is valódi öröm? Ha én a sikeremet nem pénzben, utazásban, vásárlásban mérem, akkor az én sikerem nem is valódi siker? Ha én a fájdalmamat nem közönség előtt, üvöltve, sírva élem meg, akkor az én fájdalmam nem is valódi fájdalom? A kétely ott bujkál minden sarokban, minden reklámban, minden facebook posztban, minden instafotón, minden újságcikkben, minden beszélgetésben. Ha hagyom, ugyanúgy része lesz minden egyes napomnak, mint a reggeli kávé.

Mit tehetünk?

Első körben felejtsük el, hogy egy érzés/érzelem lehet nagy vagy kicsi. Ha félek, akkor félelmet érzek. Ha örülök, akkor örömöt érzek. A finomhangolás csak azután lehetséges, ha képes vagyok őszintén felismerni azt, amit érzek, legyen ez kedvező vagy kedvezőtlen. Ne mástól várjuk, hogy majd megtanít minket, vagy példát mutat. Ebben az esetben a példamutatás ugyanis megtévesztő lehet. Az én érzelmeimet csak én tudom beazonosítani. Figyelj, érezz, nevezd nevén és kis idő múlva elkezd tisztulni a kép! :)

Felhasznált irodalom: Charles Darwin: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése

 Képek: pixabay